Forrás: https://www.nepmese.hu/mesetar/nepmesek/mesek/a-mehkiralyno
Grimm legszebb meséi (Móra Ferenc Könyvkiadó Budapest, 1965.)
Az általam felolvasott mese letölthető innen (MP3-formátumban):
https://drive.google.com/drive/folders/12iCC8sbKhhi266eHwiv7cb881TaI_UEc?usp=sharing
Egyszer
egy királynak a két nagyobbik fia elindult szerencsét próbálni. Úgy
elkanászodtak odakint a nagyvilágban, hogy haza se mentek többé.
Otthon
egy ideig várták őket, aztán a legkisebb királyfi, akit Tökfilkónak
hívtak, fölszedelőzködött, és a keresésükre indult. Hosszú ideig
vándorolt, míg rájuk talált. Hanem a bátyjai kinevették:
– Ez az
együgyű maga akar megbirkózni a világgal – mondták – mikor nekünk
kettőnknek sem sikerült, pedig mennyivel okosabbak vagyunk nála!
– Akkor gyerünk együtt mind a hárman – ajánlotta Tökfilkó.
A
bátyjai beleegyeztek, így hát hármasban mentek tovább. Egyszer csak egy
hangyabolyhoz értek. A két nagyobbik föl akarta túrni, hadd lássák,
hogyan futkosnak ide-oda a riadt kis hangyák, hogyan cipelik magukkal
kétségbeesetten a tojásaikat.
A legkisebbik azonban elébük állt:
– Hagyjátok békén ezeket az állatokat! Nem engedem, hogy bántsátok őket!
A két nagyobbik ráhagyta.
– Csak nem fogunk összeveszni egy hitvány hangyabolyon! – mondták.
Ballagtak tovább. Csakhamar egy tó tűnt föl előttük, rengeteg kacsa úszkált rajta, csak úgy fehérlett tőlük a víz színe.
– Fogunk egypárat, és megsütjük vacsorára! – dörzsölte a kezét a két nagyobbik testvér. Előre örültek a finom pecsenyének.
De a legkisebbik megint elébük állt:
– Hagyjátok békén ezeket az állatokat! Nem engedem, hogy bántsátok őket!
A
két nagyobbik morgolódott: miféle dolog ez, korgó gyomorral
elszalasztani egy ilyen finom falatot! De a legkisebbik addig
erősködött, míg el nem álltak a szándékuktól.
Ismét útnak eredtek
hát, mentek, mendegéltek, egyszer csak egy odvas fát láttak az út
mentén. Méhek fészkeltek benne, és a lépjükben annyi méz volt, hogy
kicsordult belőle, és végigfolyt a fa derekán. Nosza, megörült a két
idősebb testvér! Tüzet akartak rakni a fa alá, hogy majd kifüstölik a
méheket, s mind megszerzik a mézet.
De Tökfilkó szétrúgta a kis máglyát, amit összehordtak, s nagy mérgesen kiáltotta:
– Hagyjátok békén ezeket az állatokat! Nem engedem, hogy bántsátok őket!
– Ostoba voltál, az is maradsz! – mordult rá a legidősebb királyfi, azzal továbbmentek, szóra sem méltatták többet az öccsüket.
Így
jutottak el egy nagy kastélyig. Furcsa kastély volt az! Az istállókban
csupa kőből való paripa állt, embernek meg híre-hamva sem volt. A fiúk
teremről teremre haladtak, míg a nagy ház legvégében útjukat nem állta
egy ajtó. Három lakat függött rajta, de a közepén volt egy ablakocska,
azon át be lehetett nézni a szobába.
Odabent egy szürke kis
emberke ült egy asztalnál. Bekiabáltak neki egyszer, kétszer... hiába, nem
hallotta. Bekiabáltak harmadszor is. Erre az emberke fölállt, sorra
kinyitotta a lakatokat, és kijött. Nem szólt egy árva szót sem, csak egy
gazdagon terített asztalhoz vezette őket, hogy egyenek-igyanak
kedvükre. Mikor aztán jóllaktak, mindegyiknek megmutatta a hálószobáját,
és eltűnt.
Másnap reggel a szürke kis emberke fölkeltette a
legidősebb királyfit, és intett neki, hogy kövesse. Végigmentek egy
sereg termen és folyosón, végül egy nagy csarnokba léptek; ott az
emberke szótlanul rámutatott egy kőtáblára. A táblába felirat volt
belevésve.
A királyfi olvasni kezdte: “Ezt a kastélyt
elvarázsolták, de aki a következő három feladatot megoldja,
megválthatja. Először: az erdőben a mohában szétszórva rejlenek a
királykisasszony gyöngyei, szám szerint ezer gyöngyszem. Ezt kell
összekeresni; de ha alkonyatig akár csak egy is hiányzik az ezerből, aki
keresi, kővé válik."
A többi már nem is érdekelte a királyfit;
ment egyenest az erdőbe, és egész álló nap a gyöngyöket kereste, de
estélig nem talált többet száz szemnél. Úgy járt, ahogyan a táblán meg
volt írva: kővé vált.
Másnap a második királyfi próbálkozott,
de neki sem volt sokkal nagyobb szerencséje: kétszáz gyöngyszemig jutott
estéig, s ahogy a nap leáldozott, kővé vált.
Harmadnap Tökfilkóra
került a sor. Kora reggel nekilátott a munkának, keresett-kutatott a
sűrű mohában, de hiába, nehéz dolog volt ez, nagyon lassan ment. Látta
szegény fiú, hogy nem viszi sokra, elbúsult a sorsán, leült egy kőre, és
bánatában sírva fakadt.
Hát, ahogy ott ült és búsult, valami
neszezés támadt előtte a fűben. Fölnézett, s mit látott? Jött a
hangyakirály ötezer hangyával... glédába sorakoztak, aztán rajta! –
szaporán, sürögve-forogva hordani kezdték Tökfilkó lábához a csillogó
gyöngyszemeket. Nem telt bele sok idő együtt volt mind az ezer.
Akkor a hangyakirály odaállt a gyöngyrakás mellé, tisztelgett a csápjaival, s azt mondta:
– Megmentetted az életünket, hát mi is megmentettük a tiédet.
Azzal,
ahogy jöttek, egykettőre el is tűntek a fűben. A királyfi összeszedte a
gyöngyöket a sapkájába, bement a kastélyba, letette az egészet a szürke
kis emberke asztalára, aztán lefeküdt, és jót aludt, hogy másnap pihenten
láthasson neki a második feladatnak.
Reggel a hallgatag emberke
ismét odavezette a tábla elé, Tökfilkó pedig ezt olvasta rajta:
"Másodszor: a királykisasszony hálószobájának a kulcsa lent rozsdásodik a
tenger fenekén; azt kell megkeresni és felhozni onnét."
"Most
aztán véged van – gondolta magában a királyfi –, senki nem ment meg a
kővé válástól." De azért csak kiballagott a tengerpartra.
Hát
amint kiér, látja, hogy csak úgy fehérlik a víz színe a sok úszkáló,
bukdácsoló, ringatózó kacsától. Ahogy meglátták, vidám hápogásba
kezdtek, egyszer-kétszer lemerültek, s a bóbitás gácsér már hozta is
nagy begyesen a rozsdás kulcsot.
Letette Tökfilkó lába elé a homokba, s így szólt:
–
Megmentetted az életünket, hát most mi is megmentettük a tiédet. Azzal
szárnyra kaptak s elrepültek. Alant szálltak, alig arasznyi magasban,
ahogy a kacsák szoktak; csak úgy porzott a víz színe a nyomukban.
A
királyfi fölvette a kulcsot, besietett vele a kastélyba, és letette a
szürke emberke asztalára. Az nagyon elcsodálkozott, de nem szólt egy
árva szót sem. Tökfilkó jóízűen megvacsorázott, aztán lefeküdt, s
reggelig úgy aludt, mint a tej.
Akkor fölkelt, bevonult a
csarnokba, s elolvasta a táblán a harmadik feladatot. Az volt a
legnehezebb: "Fönt a hálószobában alszik a király három lánya. Melyikük
evett mézet elalvás előtt?"
Igen ám! Csakhogy mind a három
édességet evett: a legidősebbik cukrot szopogatott, a középső szörpöt
kóstolt: a legkisebbik nyelte a kanálka mézet. De hát honnét tudhatta
volna szegény Tökfilkó, melyik mivel torkoskodott? Három galambtojás nem
hasonlíthat jobban egymásra!
A királyfi búsan ült a széken, nézte
az egyiket, nézte a másikat, nézte a harmadikat, töprengett, melyiket
válassza, mert ugyan mi egyebet tehetett volna, mint hogy csak találomra
rámutat valamelyikre, hogy: ez az! Hát amint így emésztődik, egyszer
csak zúgást hall, s beszáll az ablakon egy méhecske.
A királyfi
megörült: a formájáról rögtön megismerte, hogy az csak királynő lehet,
mert nagyobb volt, mint egy közönséges dolgozó méhecske; ha pedig
királynő, akkor tüstént gyanította hogy nem más, mint annak a kasnak a
királynője, amelyiknek annak idején megmentette az életét.
A
méhecske meg csak zümmögött, repdesett, sorra rászállt mind a három
királykisasszonynak az ajkára, s végül megült annak a szája szögletében,
aki mézet evett. Így tudta meg a királyfi, melyik a három közül a
legkisebbik királykisasszony.
A varázs azon nyomban megtört.
Fölébredt a kastély; ami kővé dermedt, most mind megéledett: ember
emberré vált, paripa paripává; a kastély följárójánál megrázta magát a
két kővizsla, és vidám csaholással rohangálni kezdtek az udvaron, s a
ház tetején burukkolva nyújtogatták szárnyaikat a kőgalambok,
egyet-kettőt tipegtek, aztán vidáman, boldog suhogással szóródtak szét a
magasban.
Tökfilkó feleségül vette a legkisebb királylányt, és az
öreg király halála után rászállt az ország is; a két bátyja meg a
királykisasszony két nénjét kapta mátkául.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése