A méhkirálynő

Forrás: https://www.nepmese.hu/mesetar/nepmesek/mesek/a-mehkiralyno
Grimm legszebb meséi (Móra Ferenc Könyvkiadó Budapest, 1965.)
Az általam felolvasott mese letölthető innen (MP3-formátumban):
https://drive.google.com/drive/folders/12iCC8sbKhhi266eHwiv7cb881TaI_UEc?usp=sharing 

Egyszer egy királynak a két nagyobbik fia elindult szerencsét próbálni. Úgy elkanászodtak odakint a nagyvilágban, hogy haza se mentek többé.
Otthon egy ideig várták őket, aztán a legkisebb királyfi, akit Tökfilkónak hívtak, fölszedelőzködött, és a keresésükre indult. Hosszú ideig vándorolt, míg rájuk talált. Hanem a bátyjai kinevették:
– Ez az együgyű maga akar megbirkózni a világgal – mondták – mikor nekünk kettőnknek sem sikerült, pedig mennyivel okosabbak vagyunk nála!
– Akkor gyerünk együtt mind a hárman – ajánlotta Tökfilkó.
A bátyjai beleegyeztek, így hát hármasban mentek tovább. Egyszer csak egy hangyabolyhoz értek. A két nagyobbik föl akarta túrni, hadd lássák, hogyan futkosnak ide-oda a riadt kis hangyák, hogyan cipelik magukkal kétségbeesetten a tojásaikat.
A legkisebbik azonban elébük állt:
– Hagyjátok békén ezeket az állatokat! Nem engedem, hogy bántsátok őket!
A két nagyobbik ráhagyta.
– Csak nem fogunk összeveszni egy hitvány hangyabolyon! – mondták.
Ballagtak tovább. Csakhamar egy tó tűnt föl előttük, rengeteg kacsa úszkált rajta, csak úgy fehérlett tőlük a víz színe.
– Fogunk egypárat, és megsütjük vacsorára! – dörzsölte a kezét a két nagyobbik testvér. Előre örültek a finom pecsenyének.
De a legkisebbik megint elébük állt:
– Hagyjátok békén ezeket az állatokat! Nem engedem, hogy bántsátok őket!
A két nagyobbik morgolódott: miféle dolog ez, korgó gyomorral elszalasztani egy ilyen finom falatot! De a legkisebbik addig erősködött, míg el nem álltak a szándékuktól.
Ismét útnak eredtek hát, mentek, mendegéltek, egyszer csak egy odvas fát láttak az út mentén. Méhek fészkeltek benne, és a lépjükben annyi méz volt, hogy kicsordult belőle, és végigfolyt a fa derekán. Nosza, megörült a két idősebb testvér! Tüzet akartak rakni a fa alá, hogy majd kifüstölik a méheket, s mind megszerzik a mézet.
De Tökfilkó szétrúgta a kis máglyát, amit összehordtak, s nagy mérgesen kiáltotta:
– Hagyjátok békén ezeket az állatokat! Nem engedem, hogy bántsátok őket!
– Ostoba voltál, az is maradsz! – mordult rá a legidősebb királyfi, azzal továbbmentek, szóra sem méltatták többet az öccsüket.
Így jutottak el egy nagy kastélyig. Furcsa kastély volt az! Az istállókban csupa kőből való paripa állt, embernek meg híre-hamva sem volt. A fiúk teremről teremre haladtak, míg a nagy ház legvégében útjukat nem állta egy ajtó. Három lakat függött rajta, de a közepén volt egy ablakocska, azon át be lehetett nézni a szobába.
Odabent egy szürke kis emberke ült egy asztalnál. Bekiabáltak neki egyszer, kétszer... hiába, nem hallotta. Bekiabáltak harmadszor is. Erre az emberke fölállt, sorra kinyitotta a lakatokat, és kijött. Nem szólt egy árva szót sem, csak egy gazdagon terített asztalhoz vezette őket, hogy egyenek-igyanak kedvükre. Mikor aztán jóllaktak, mindegyiknek megmutatta a hálószobáját, és eltűnt.
Másnap reggel a szürke kis emberke fölkeltette a legidősebb királyfit, és intett neki, hogy kövesse. Végigmentek egy sereg termen és folyosón, végül egy nagy csarnokba léptek; ott az emberke szótlanul rámutatott egy kőtáblára. A táblába felirat volt belevésve.
A királyfi olvasni kezdte: “Ezt a kastélyt elvarázsolták, de aki a következő három feladatot megoldja, megválthatja. Először: az erdőben a mohában szétszórva rejlenek a királykisasszony gyöngyei, szám szerint ezer gyöngyszem. Ezt kell összekeresni; de ha alkonyatig akár csak egy is hiányzik az ezerből, aki keresi, kővé válik."
A többi már nem is érdekelte a királyfit; ment egyenest az erdőbe, és egész álló nap a gyöngyöket kereste, de estélig nem talált többet száz szemnél. Úgy járt, ahogyan a táblán meg volt írva: kővé vált.
Másnap a második királyfi próbálkozott, de neki sem volt sokkal nagyobb szerencséje: kétszáz gyöngyszemig jutott estéig, s ahogy a nap leáldozott, kővé vált.
Harmadnap Tökfilkóra került a sor. Kora reggel nekilátott a munkának, keresett-kutatott a sűrű mohában, de hiába, nehéz dolog volt ez, nagyon lassan ment. Látta szegény fiú, hogy nem viszi sokra, elbúsult a sorsán, leült egy kőre, és bánatában sírva fakadt.
Hát, ahogy ott ült és búsult, valami neszezés támadt előtte a fűben. Fölnézett, s mit látott? Jött a hangyakirály ötezer hangyával... glédába sorakoztak, aztán rajta! – szaporán, sürögve-forogva hordani kezdték Tökfilkó lábához a csillogó gyöngyszemeket. Nem telt bele sok idő együtt volt mind az ezer.
Akkor a hangyakirály odaállt a gyöngyrakás mellé, tisztelgett a csápjaival, s azt mondta:
– Megmentetted az életünket, hát mi is megmentettük a tiédet.
Azzal, ahogy jöttek, egykettőre el is tűntek a fűben. A királyfi összeszedte a gyöngyöket a sapkájába, bement a kastélyba, letette az egészet a szürke kis emberke asztalára, aztán lefeküdt, és jót aludt, hogy másnap pihenten láthasson neki a második feladatnak.
Reggel a hallgatag emberke ismét odavezette a tábla elé, Tökfilkó pedig ezt olvasta rajta: "Másodszor: a királykisasszony hálószobájának a kulcsa lent rozsdásodik a tenger fenekén; azt kell megkeresni és felhozni onnét."
"Most aztán véged van – gondolta magában a királyfi –, senki nem ment meg a kővé válástól." De azért csak kiballagott a tengerpartra.
Hát amint kiér, látja, hogy csak úgy fehérlik a víz színe a sok úszkáló, bukdácsoló, ringatózó kacsától. Ahogy meglátták, vidám hápogásba kezdtek, egyszer-kétszer lemerültek, s a bóbitás gácsér már hozta is nagy begyesen a rozsdás kulcsot.
Letette Tökfilkó lába elé a homokba, s így szólt:
– Megmentetted az életünket, hát most mi is megmentettük a tiédet. Azzal szárnyra kaptak s elrepültek. Alant szálltak, alig arasznyi magasban, ahogy a kacsák szoktak; csak úgy porzott a víz színe a nyomukban.
A királyfi fölvette a kulcsot, besietett vele a kastélyba, és letette a szürke emberke asztalára. Az nagyon elcsodálkozott, de nem szólt egy árva szót sem. Tökfilkó jóízűen megvacsorázott, aztán lefeküdt, s reggelig úgy aludt, mint a tej.
Akkor fölkelt, bevonult a csarnokba, s elolvasta a táblán a harmadik feladatot. Az volt a legnehezebb: "Fönt a hálószobában alszik a király három lánya. Melyikük evett mézet elalvás előtt?"
Igen ám! Csakhogy mind a három édességet evett: a legidősebbik cukrot szopogatott, a középső szörpöt kóstolt: a legkisebbik nyelte a kanálka mézet. De hát honnét tudhatta volna szegény Tökfilkó, melyik mivel torkoskodott? Három galambtojás nem hasonlíthat jobban egymásra!
A királyfi búsan ült a széken, nézte az egyiket, nézte a másikat, nézte a harmadikat, töprengett, melyiket válassza, mert ugyan mi egyebet tehetett volna, mint hogy csak találomra rámutat valamelyikre, hogy: ez az! Hát amint így emésztődik, egyszer csak zúgást hall, s beszáll az ablakon egy méhecske.
A királyfi megörült: a formájáról rögtön megismerte, hogy az csak királynő lehet, mert nagyobb volt, mint egy közönséges dolgozó méhecske; ha pedig királynő, akkor tüstént gyanította hogy nem más, mint annak a kasnak a királynője, amelyiknek annak idején megmentette az életét.
A méhecske meg csak zümmögött, repdesett, sorra rászállt mind a három királykisasszonynak az ajkára, s végül megült annak a szája szögletében, aki mézet evett. Így tudta meg a királyfi, melyik a három közül a legkisebbik királykisasszony.
A varázs azon nyomban megtört. Fölébredt a kastély; ami kővé dermedt, most mind megéledett: ember emberré vált, paripa paripává; a kastély följárójánál megrázta magát a két kővizsla, és vidám csaholással rohangálni kezdtek az udvaron, s a ház tetején burukkolva nyújtogatták szárnyaikat a kőgalambok, egyet-kettőt tipegtek, aztán vidáman, boldog suhogással szóródtak szét a magasban.
Tökfilkó feleségül vette a legkisebb királylányt, és az öreg király halála után rászállt az ország is; a két bátyja meg a királykisasszony két nénjét kapta mátkául.