A madarak éneke

Forrás: http://gyerekoldal.reformatus.hu/honlapok/mesek/leo_mesek/honlapok/madar_enek.htm

Kép forrása: clipart.email

Élt egyszer egy legény, aki igen sokat járt-kelt az erdőben. Szerette a madarak énekét hallgatni; nézni, ahogy tavasszal virágba borulnak a fák.
Egyik nap, amikor az erdő ösvényeit járta, meglátott az avaron egy cinegét. A cinke ott feküdt, beteg volt, eltört a szárnya, nem tudott repülni. A legény lehajolt hozzá, megnézte, a kezébe vette. Még soha sem látott madarat ilyen közelről. Tetszett neki a kis fekete feje, sárga tollai.
Megszólította:
– Ne félj semmitől, kismadár! Látom, eltört a szárnyad. Minden nap eljövök hozzád, hozok neked élelmet, addig, amíg meggyógyulsz, és így nem kell elpusztulnod.
A cinege pedig elkezdte énekelni a nyitnikéket és mindenfélét, amit a cinegék tudnak. A legény hallgatta, nagyon tetszett neki a madár éneke.
Amikor másnap visszatért, hozott neki egy jókora hernyót. A cinege bekapta az ízletes falatot, és ismét énekelt.
Teltek a napok és a hetek, meggyógyult az eltörött szárny. A madár ismét egészséges volt, vidáman röpködött.
Akkor a legény így szólt hozzá:
– Nagyon megtetszettetek nekem ti, cinkék! Szeretném, ha idehívnád a társaidat, és énekelnétek nekem. Én ezután is minden nap kijövök, hallgatni az énekszót.
Másnap, amikor jött a legény, az erdei tisztáson már három cinke várta. Ő a zsebeibe nyúlt, és elemózsiával kínálta őket:
– Tessék, lássatok hozzá! De mi lenne, ha holnap még több madár jönne? Akkor még szebb lenne az ének!
Így aztán, ahogy teltek a hetek, a tisztás megtelt cinkékkel. Először öten, aztán tizen, húszan, végül már százan voltak. Egy nagy, száz fős kórus dalolt minden nap a legény örömére.
Igen ám, de egy idő után a cinkék mondogatni kezdték:
– Szép dolog az éneklés, de most már elérkezett a fészekrakás ideje, úgyhogy nekünk a magunk életével is törődnünk kell. Nem jó az, ha mindig te táplálsz bennünket, mi pedig csak énekelünk. Nekünk magunknak kell megszerezni az eledelt, és meggyógyítani a fákat, hiszen ott élnek bennük a férgek, amik elpusztítják őket.
A legény megnyugtatta őket:
– Ne törődjetek semmivel! Én hozom nektek továbbra is napról napra az eleséget, sőt, fészkeket készítek nektek, nem kell magatoknak a fészekrakással bajlódni. Ti csak énekeljetek!
Így telt-múlt az idő. A legény odahaza szalmaszálakból meg ágakból megpróbált fészket rakni, ahogy a cinkék szokták. Az első próbálkozások nem hoztak valami fényes eredményt, de aztán belejött, és egész formás kis fészkeket gyártott. Kivitte a tisztásra, és némelyik már tetszett is a madaraknak. Beköltöztek, és ott énekeltek.
És ez így ment tovább éveken keresztül. Ám ez az élet a legénynek egyre fárasztóbb lett. Egyre több volt a madár, és otthon már mással sem foglalkozott, csak eledelt keresett a cinkéknek, meg fészkeket készített. És amikor kiment közéjük, már nem volt olyan jókedvű, mert fáradt volt, végül már éjszaka is szalmaszálakat fűzött egybe, és hernyókat keresett, hogy el tudja látni a nagy cinkeállományt. A cinkék pedig énekeltek, énekeltek.
Egyik nap aztán, amikor a legény egy nagy szatyor fészekkel a kezében és hernyókkal a zsebében ballagott az ösvényen, egyszer csak meglátott egy pacsirtát. A pacsirta csodálatosan trillázott.
– Milyen szép hangja van! – a legény elbűvölten állt. – Ehhez képest a cinkék éneke szürke és unalmas, még ha százan fújják, akkor is!
Megkérte a pacsirtát:
– Te szép szavú madár, énekelj nekem!
A pacsirta énekelt, dalolt, majd elvezette a legényt a fészkéhez. És a legény ezután minden nap odajárt, hallgatni a pacsirtát. A cinkék pedig ott éltek a tisztáson, és várták őt.
– Mi lehet vele? Beteg? – aggódtak. – Látogassuk meg! De hát nem tudjuk, hol lakik. Mindig ő jött hozzánk. Vagy szétszóródjunk? Térjen vissza mindegyikünk a maga bokrába, odvába? De hát itt vannak a fészkeink, itt kapjuk az ennivalót. Vájunk még egy napot!
Vártak egy napot, akkor sem jött a legény. Még egy napot vártak, akkor sem jött. Ekkor már komolyan gondolkodni kezdtek azon, hogy mindenki visszatérjen a maga régi lakhelyére, mert a legénnyel valami történt, ők pedig élelem nélkül nem tudnak sokáig életben maradni.
Így hát a cinkék szerteszálltak, otthagyták a tisztást, és rájöttek arra, hogy az évek során elfelejtettek fészket rakni, sőt, eledelt gyűjteni is elfelejtettek, mert mindezt a legény adta nekik. És most nagyon nehéz volt mindezt újra megtanulniuk. Néhányan el is hullottak közülük. A többség pedig nagy nehezen, hosszas munka után tanult meg újra visszailleszkedni az erdő rendjébe, és élni a maga életét.
Talán azóta van, hogy a cinkék óvatosak az emberrel. Ha meglátják az embert, nem repülnek oda a vállára, nem énekelnek, hanem megtartják a kellő távolságot. Ha közeledni próbálunk hozzájuk, bizony félénkek, és elrebbennek. Hálásak, ha a madáretetőbe magot szórunk nekik, és ott eszegetik, de ha oda akarunk menni a közelükbe, mindjárt egy kicsit távolabb húzódnak, megvárják, amíg elmegyünk, és akkor térnek vissza.